A “Bell” című dalt már az Andris reszelgette egyszer régebben, így, úgy, amúgy, voltak is szöveg ötletei, majd egy délután ellógtunk egy énekkari próbát, ahova ő járt még egyetemista korunkban egy ilyen felnőtt énekkarba, és a helyett az utolsó pénzünkön alkoholt vettünk, és megírtuk a Bell című dalt.
Nem tudtuk hogy az zenekar lesz, és nem tudtuk, hogy ez majd föl fog kerülni egy lemezre, csak hogy az a délután arról szólt, hogy írjunk egy dalt. A “Bell” című dallal sokkal inkább benne van a Fonográfnak az Edison lemez hatása, ha már nagy dalszöveg írókat emlegetünk, akkor a fő-fő tematista a Bródy, akit szintén egy milliószor hallgattunk, és minden sorát betéve tudtuk, egyrészt mert nem volt ugye más, bizonyos szempontból, tehát óriási erővel volt jelen a Bródy összes szövege a zenei közéletben, tehát megkerülhetetlen, muszáj volt eldönteni, hogy szereted e vagy sem, meg kellett érteni hogy mit akar mondani. Ő tanított minket a sorok közé írni, ami szintén az ő egyik fő érdeme, hogy ügyesen áthallásos dalszöveg írást vezetett be Magyarországon. Szóval a “Bell” meg ezek a… Igazság szerint azért mégis csak egy dalos az azt csinálja, hogy meséli ami van, jön egy fura öltözetű csávó a várban, van nála egy lant, leül a főtéren és elkezdi énekelni, hogy mi volt a szomszéd várban, meg mi volt három évvel ezelőtt Franciaországban, tehát ez a mi szakmánk, elmeséljük, hogy mi van a világban. Aztán dobnak pár ezüstöt, ezüstöt, a francot, dobnak pár réz pénzt, és akkor minden oké, ez a meló, elmesélni hogy mi van a világban. Én örülök, ha te ezeket átélted a mi dalaink által, de , de hát ugyan abban a világban éltem én is amiben te, csak egy kicsit idősebb voltam, és arról a világról énekeltem neked amiben élünk, azokat a dolgokat amiket én vettem észre. Szerintem ez ennyi.